Szerző: Monoki Stefik Veronika - Gyermek- és ifjúsági klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus, klinikai és alkotó-fejlesztő metamorphoses-meseterapeuta
Napjainkban számtalan cikk íródott már a szülőségről. Aztán persze olyan témában is, hogy milyennek kellene lennünk, születtek erről komolyabb hangvételű szakmai fórumokon tanulmányok, de különböző vicces videók is a közösségi média platformjain.
De milyen is a szülő? Mitől lesz valaki jó szülő?
Gary Chapman egyik könyvében azt írja, mielőtt valaki a gyermekvállaláson gondolkodna beszéljen olyan ismerősökkel, barátokkal, akik kisgyermeket nevelnek, hogy legyen némi elképzelésük arról, hogy mi mindenben fog megváltozni az életük. Ez egy jó tanács, de sajnos a gyakorlat ennél sokkal árnyaltabb, mert egyszerűen nem tudunk mindenre felkészülni.
Több éjszakai nem alvás, növekedési ugrás mellett olyan fizikai és lelki kihívásokkal találjuk szembe magunkat, hogy időnként magunk is rácsodálkozunk arra, hogy hová tűnik az a kép, amit a szülőségről alkottunk magunkban. Amber Hatch szerint szülőnek lenni olyan, mintha folyamatosan feltekert hangerő mellett kellene élnünk, amiben néha lepisilnek minket, kiabálnak velünk, sokszor mozgunk a szeretet-utálat skáláján, egyszerre hallgatjuk az ígéretet, hogy kismotorral tényleg odaérünk a játszótérre, aztán pár perc múlva azt vesszük észre, hogy mi hozzuk a sisakot, kulacsot, kismotort és a gyereket is.
Sokunk hiszi azt, hogy onnantól kezdve, ha gyermekünk lesz csak és kizárólag mosolyokkal teli boldogság költözik az otthonunkba, nem lesz feszültség, hangos szó, hisz mindig is erre vártunk. Amikor a szülőségről alkotott vágyképünk és a valóság között túl nagy a távolság, akkor szorongani kezdünk és megkérdőjelezzük, hogy vajon jól csináljuk-e.
Bruno Bettelheim 1987-ben megfogalmazott elmélete szerint nem létezik olyan, hogy szülői tökéletesség, hanem elég az, ha törekvés van bennünk arra, hogy elég jó szülők legyünk, vagyis ér hibázni. Az persze egy másik kérdés, hogy ha felismertük, hogy mi az, amiben talán vétettünk, hogy tudunk-e ezen változtatni.
A nevelés útvesztőjében, ami segíteni tud minket átvezetni az az önismeret és a gyermekünk viselkedésünkre adott őszinte reakciója és a képesség, hogy ezeket észrevesszük.
A kultúra fejlődésével a gyermekkor időszaka is meghosszabbodott, így tőlünk is intenzívebb érzelmi és fizikai elérhetőséget vár. Az anyai ösztön fogalma szerint az édesanya pontosan megérzi, hogy a gyermeknek mikor mire van szüksége, ez azonban a csecsemővel való kapcsolatban tud segítség lenni, de később, az újabb normatív krízisekkel szembesülve, mint például a szeparációs szorongás, dackorszak, közösségbe való beszoktatás a fejlődés újabb állomásaira érünk és újra kell definiálniuk azt, hogy a gyermekünknek mire van szüksége.
A szülőség egy folyamat, bármennyire is vágyott volt, adjunk időt magunknak, hogy megérkezzünk ebbe a szerepbe.
#család #szülő #nevelés #gyermekvállalás
